A kegyetlen igazság a mindennapi hazugságokról!

Tedd fel magadnak a kérdést! Te teljesen őszinte embernek gondolod magad? Megvan a válasz? Rendben, most kérdezd meg magadtól: Szoktam néha hazudni? Le merem fogadni, hogy azt válaszoltad, őszinte ember vagy, néha azonban hazudsz. Szóval becsületes vagy, kivéve, amikor nem.

Természetesen még mindig őszinte ember vagyok. Legalábbis a nap nagyobbik részében. Lehetetlen ugyanis maximálisan őszintének lenni – hangzik el gyakran a tipikus válasz. A hazugság ugyanis néha több mint indokolt.

Nézzünk egy klasszikus erkölcsi esetet. A kislányod az orrod elé tolja ákombákom rajzát, majd közli veled, hogy a képen egy cica van, ugye szép? Annak ellenére, hogy azt sem tudod, melyik a szerencsétlen állat eleje és vége a képen, azt fogod mondani a lányodnak, hogy a rajza gyönyörű. Úgy érzed, hogy hazudnod kell, máskülönben csalódást és fájdalmat okozol a gyermeknek.

Nos, hazudni sohasem kell. A választás szabadsága mindig a rendelkezésedre áll, még akkor is, ha a nem tetszik a végeredmény. Van választásod? Van. Ám a húsbavágó kérdés jelen esetben nem a választás szabadsága, hanem az igazság súlya! Mi okoz nagyobb fájdalmat a hazugság vagy az igazság? A fő kérdés tehát a fenti erkölcsi történetben, hogy vajon megéri-e hazudni?

Rendben, szegről-végről az erkölcsileg igazolható (vagy kegyes) hazugságokat kitárgyaltuk. De mi a helyzet az olyan őszintétlenségekkel, mint például az „azonnal ott vagyok”, „nem érzem jól magam”, „dugó volt az autópályán”, „nem flörtöltem a kolléganőmmel” és társaik? Ezekben az esetekben koránt sem egy érzékeny gyermek lelkének megbántásáról van szó. Ezek a hazugságok azok, amiket állítólag őszinte emberek mondanak nap mint nap.

Akkor mégis miért hazudunk?

A legtöbb hazugság nem támasztható alá erkölcsileg, akkor mégis miért tesszük? Kényelemből és/vagy érdekből. Kényelemből, mert sokkal egyszerűbb egy lekésett találkozót a forgalomra fogni, mint magyarázkodásba kezdeni arról, hogy belefeledkeztél a Facebookon az exed fotóinak nézegetésébe. És érdekből, mert ha elmondod az igazat a főnöködnek arról, hogy még bele sem kezdtél a kiosztott munkába, az valószínűleg nehéz helyzetbe hozna. A hazugság erkölcsi igazolása valójában az esetek 99%-ában nem áll meg.

Ha a hazugság indokolható, akkor mégis miért zavarja az embereket? Minden füllentésre, minden őszintétlenségre lehet találni egy kézenfekvő magyarázatot, mégis szinte kivétel nélkül mindenki gyűlöli, ha hazugságon kapja a másikat. De miért?

Azért, mert valójában nem a becsületesség az, ami fájdalmat okoz, hanem az elvárás és a valóság közötti húr elpattanása. Az igazság olykor fáj, hiszen lerombolja az illúziókat. Ám a hazugság – amennyiben kiderül – nemcsak az illúziót kényszeríti térdre, de az emberről alkotott képet is.

Megpróbálom egy példával szemléltetni, mire is gondolok. Az igazság legyen a bankkártyád, a hazugság pedig a hitelkártyád. Amikor a bankkártyáddal vásárolsz, a terhelés azonnal láthatóvá válik, így a többi esetleges számlatulajdonos is értesül a tranzakcióról. Érzékenyen érintheti a kiadás őket is, téged is, de legalább tisztában vannak vele.

Míg a hitelkártyával történő vásárlás során a fizetésed napjáig abba az illúzióba ringatod magad (és társaidat is), hogy az egyenleged egálban van. Ám az adósságaidat egyszer meg kell fizetned. Nincs ez másként a hazugság kapcsán sem: ideig-óráig gondolhatod azt, hogy lelkileg egálban vagy, ám az erkölcsi adósságaidat előbb vagy utóbb szükségszerűen ki kell egyenlítened.

Mi a teendő? Tedd fel magadnak a kérdést, hogy a szavaid erkölcsileg megalapozottak-e. Ha nem, el kell döntened, hogy a tranzakciót bankkártyával vagy hitelkártyával szeretnéd-e teljesíteni.

Minden vélemény számít:

A szerkesztő ajánlata:

Vélemény, hozzászólás?