40 éves Ridley Scott mesterműve – A nyolcadik utas: a Halál

A legtöbb filmes alkotásról egy-két év múlva ordít, hogy eljárt felette az idő. A technika elavultnak tűnik, a díszletek és jelmezek egy letűnt korra emlékeztetnek, a dialógusok pedig olyanok, mintha az elmúlt században íródtak volna. Akad azonban néhány üdítő kivétel.

Az 1979-ben bemutatott A nyolcadik utas: a Halál című film egyedülálló alkotásnak minősült a maga nemében. Olyan kísérlet volt, mely a dráma, a sci-fi és a horror műfaját ötvözte magába, az idő pedig az alkotókat igazolta: a kultuszfilmmé nőtt alkotás ma is népes rajongói táborral rendelkezik.

Mi a film titka?

Hogyan képes egy 40 éves mozi mind a mai napig a képernyők elé szegezni a nézőket? Mit tudhatott a rendező, Ridley Scott, amitől működik a film? Kétségtelen tény, hogy a vizuális- és hangeffekteknél, a dizájnnál, a csatarendbe állított technikai megoldásoknál születtek szemet gyönyörködtetőbb filmes pillanatok az elmúlt 40 esztendő során.

A nyolcadik utas: a Halál című film titka a lassú, idegőrlő történetépítésben, majd a mesterien elkapott kicsúcsosodásban rejlik. Az űrhajók, a fegyverek, az androidok és az idegen lény – noha mind-mind lényeges elemek – nem feltétlenül a fókuszban állnak.

Ezeknél sokkal fontosabbak az emberi reakciók, a döntések (vagy nem döntések), a jellemek és karakterek bemutatása, kibontása és a nézővel való elfogadtatása. A színészi játékok annyira hitelesek, hogy egy pillanat alatt beszippantanak a történetbe, és ott is tartanak egészen a stáblistáig.

Az ilyen színészi teljesítmények mellett (és itt külön kiemelést érdemel Sigourney Weaver alakítása) kis túlzással akár papírmasé díszletek között is forgathattak volna, talán észre sem vesszük. De ha már a díszlet említésre került: a futurisztikus mélyűrben játszódó történet Nostromo elnevezésű teherszállító űrhajója annyira nyomasztó, annyira klausztrofób, hogy akár egy levegőtlen, sötét pince is lehetne.

Scott mesterien játszik az emberi idegek finomra hangolt húrjain. Egy reszketéstől izzadt, szűk kis világ megteremtése volt a célom – mondta el a rendező, aki a Nostromo űrhajó belső kialakítását is magáénak tudhatja.

Nehéz nem párhuzamot vonni az elképzelt, tragédiába torkolló filmes jövő, és a modern, rohanó metropolita ember életvitele között. Pedig a bemutatás óta eltelt 40 évben a helyzet talán még kétségbeejtőbb lett.

Amikor még nem létezett CGI

A nyolcadik utas: a Halál című film titkának további rétegei alatt a hatalmas munkát és kreativitást találjuk. Manapság, amikor minden egyes fűszálat, falevelet, de még a szereplők borostáját is számítógépes effektek segítségével hozzák létre, szinte elképzelhetetlen, hogy volt idő, amikor a látványt lemodellezték. Ez azt jelenti, hogy olyan űrhajót és olyan idegen lényt kellett önteni, faragni, festeni, maszkírozni, amiről a néző elhitte, hogy nem a sarki százforintos boltból származik.

A rajongók szemében pedig az ilyen filmeket ezek a hatalmas befektetett energiák teszik örökérvényűvé. Ettől persze nem lebecsülendő a modern CGI (Computer-Generated Imagery, azaz számítógépen létrehozott kép), hiszen számtalan lélegzetelállító filmes jelenetet köszönhetünk neki.

Mégis a vérrel és verejtékkel újra és újra leforgatott jelenetek, az éjszakákon át tartó beállítások, a maszkmesterek munkája tiszteletet érdemel. A stáb minden egyes tagja a halhatatlanok közé emelkedik egy ilyen mérvű produkció láttán. Biztosak lehetünk benne, hogy a Sigourney Weaver által megformált Ripley karaktere a következő 40 esztendőben sem fog veszíteni a népszerűségéből.

Minden vélemény számít:

A szerkesztő ajánlata:

Vélemény, hozzászólás?